Meztelenkedő Ulpiusok

Az milyen lenne, ha az Utas és holdvilág Ulpius testvérei mindig meztelenkedni akarnának? Erre a kérdésre ad választ az Álmodozók című film. A bátortalan fiút lenyűgöző testvérpár nem Budai Várban, hanem Párizsban él a filmben, de itt is kiderül, hogy igazából bolondok. És ugyanúgy szeretik a szerepjátékokat.

Az Álmodozók hősei annyira emlékeztetnek Szerb Antal hőseire, hogy attól rögtön érdekes lesz a film. A fiúk neve is mindkettőben M-mel és T-vel kezdődik, hogy még egyértelműbb legyen a párhuzam. A fiú és a lány testvérek gyanúsan közel vannak egymáshoz, és a csodálkozó harmadikat (fiú) magukba bolondítják, hogy együtt játszanak el jeleneteket (itt filmekből, a könyvben a történelemből). Csinálnak maguknak egy külön világot egy izgalmas lakásban. A fiútestvér utálja az apját. Annyi a hasonlóság, hogy a forgatókönyvírókat meg kellene kérdezni, hogy olvasták-e a magyar regényt.

Az Álmodozók ügyesen gúnyolódik a párizsi '68-on, és a szertelenség nosztalgiáján. Szenvelgő nyálassága sokszor gúnynak tűnik. A képek túlvilágítottak, természetellenesen tökéletesek a fények. A lepattant lakás minden szegletében, a kádtól a hálóig a baloldal ikonjai lappanganak, a kamaszos perverziót Maó, Che és Lenin lesik. Az alkotók nyelvet öltenek az újbaloldali romantikára és az egész pajzánkodós, intellektualizálós és érzékenykedős európai fölény gondolatára.

Pedig az elején egy ideig azt lehet hinni, hogy a bárgyú jenki leckét kap életrevalóságból. Ehelyett kiderül, hogy a szabadság és szeretet is torzan értendő a párizsi kéjlakban. A befogadó család őrületéről alig lassabban hullik le a lepel, mint a három fiatal testről. Az utcán lázadó ifjúság pedig pontosan úgy néz ki, ahogy a fiatalokat Észak-Koreában most is ábrázolják. A gúny és ficamok ellenére kifejezetten kedélyes a film, egészen érzelgős sokszor. Van, amikor dagályosan felfújt. Mivel a korszak, amit felidéz, az alkotók szerint maga is dagályosan felfújttá vált, ez értelmezhető a gúny gesztusaként is.

Az Álmodozók kamaradarab: szinte végig egyetlen helyszínen, három, jórészt meztelen szereplővel játszódik. Akció helyett párbeszédek viszik el az időt. Ilyenkor erősebb képek kellenek, mintha a mozgalmasság maga is lekötné a figyelmet, nehogy tévéjáték váljon a moziból. Az Álmodozók aprólékosan lerohasztott és túldekorált szobabelsői, a zöldes derengés, és a bevágott régi filmekkel űzött játékok mind látványban is izgalmassá teszik a történet nélküli filmet. A három fiatal furcsa szerelméről derülnek ki dolgok, amelyek után becsapva érezheti magát a néző. Bénábbak, mint kezdetben gondolhattuk, sok kérdésre nincs is válasz. Lehetséges azonban hogy azért, mert ezzel is gúnyolódnak a film készítői, amikor a magukra erőltetett misztikus titokfejtős történetet legyintve elkenik. Még az sem lesz világos, hogy az egyforma vállsebek viccből vannak-e, vagy úgy születtek az ikrek, ahogy mondták magukról: összenőve.

A korszak legjobb zenéi (Hendrixtől Joplinig) ügyesen játszanak a nézővel. Hol elengedi a lázadás nosztalgiáját, hol meghúzza a gyeplőt nevetséges lázadó bölcsészek okoskodásainak sorával. Az infantilizmus az idealizmussal keveredik minden pillanatban. Annak ellenére, hogy évődő-szenvedő hármasról van szó, a film nem vállalja, hogy igazi lelki mélységeket boncolgasson, titkos okokat keressen. A lelki sérülés itt csak jellegzetes fűszere a pikáns közegnek, melyet emblémaként tapasztott az idős rendező ifjúságára. Tele van a film túlzó jelzésekkel.

Az értetlen liberális szülők a rendetlen lakásban rátalálnak az egymásba kavarodott gyerekek meztelen testére, és a számlát kitöltve elmenekülnek nyaralni. A gyerekek lángelkűeknek képzelik magukat, de a féltékenységet, a bátortalanságot és a hülyeséget nem tudják olyan lazán levetni, mint fehérneműjüket. A rengeteg naív bárgyúság feloldásául az értelmetlen harcot választják. Az Álmodozók érdekes szempontot talált, hogy belekössön egy divatos korszak zavarába.

dr. Igó